Teltek a hónapok, róttam a kilómétereket, sajnos mindig egyedül. Nem egyszerű olyan "elmebeteget" találni, aki szintén hajlandó letekerni több tíz kilómétert, ráadásul nem városnéző tempóban, hanem bringától és erőnléttől függetlenűl kitaposni magából mindent, amit éppen adott momentumban csak képes. Ez nálam akkoriban az én kis montimmal 26-27-es átlagot jelentett 40-50 km-en, vagyis Létavértes oda-vissza mindig megvolt 2 órán belül. Ez a táv egyébként Létavértes Debrecen felőli táblájáig jelenti az utat, ott aztán beteker az ember az első kék kútig, amelyből forró nyári napon isteni ajándék a jéghideg víz, ami amúgy nagyon finom :)
Mindig elmeséltem rokonoknak, haveroknak, ismerősöknek, hogy mennyit mentem, milyen idők alatt. Persze az úgymond kívülállók mindig elképednek, hogy úristen miként lehetséges ez. Korábban én is voltam így. Egy ma már Pesten élő jóbarátom volt ilyen bringaőrült, aki néha emlegette, hogy most ment 50 km-t, én meg kidülledt szemekkel néztem rá, hogy vajon normális-e. Ma már én is úgy vagyok, hogy ha tehetem, legalább ennyit megyek.
Egy másik haveromat aztán sikerült meggyőzni, hogy egyszer jöjjön már ki velem Romániába. Jó kis nyári nap volt 2009-ben, felpakoltunk egy kis táskát a csomagtartóra, kis étel-ital, és nekivágtunk az útnak. Minden dícséret megilleti Ferenc barátomat, ugyanis egy tipikus hulladék, össztelós, 30 ezer forintos biciklivel indult el. Ennek a bicónak a nyeregcső alatti teleszkópja össze-vissza nyikorgott, oldal irányban is kilengett, nem kicsit, nagyon (a la Fleto), szóval szinte alkalmatlan volt arra, amire készültünk. Nekem ekkor már az első lopás miatt új keróm volt, ami teljesen hibátlanul működött - egészen addig amíg ezt is meg nem lovasította egy kedves ember. Az egyetlen probléma, amit észleltem, hogy a kerék olyan volt, mint ha nyolcas lenne benne, de nem találtam ekkor még a probléma okát - mint később a szervízben megmutatták, mikor bevittem, végig (140 km) szakadt külsővel mentem, ami kicsit ki is fordult, és ezen a huplin ugrott egyet mindig a bicaj, ezt éreztem nyolcasnak :)) Vicces, mert egyikünk se vette észre ezt az egybként 5-8 cm-es szakadást, szerencsére belső-defekt nem lett belőle.
Szóval így mentünk ki Marghita-ra, Feri is úgy szenvedett, mint én először, én persze itt már mentem volna gyorsabban, én már tudtam élvezni a kaptatókat. A legrosszabb ezekben, hogy a román szakaszon az emelkedők mind macskakövesek, és szinte csúszik vissza a bicikli rajta. Jó buli volt, Ferit felavattuk, szintén 21 körüli átlagot mentünk.
2010 tavaszán aztán ő is vett egy normális bicajt, egy trekkinget, és ő javasolta, hogy egyszer nézzük meg a 33-as főutat. Akik ismerik azoknak mondanom sem kell, hogy kellemes csalódás volt. Pár évvel ezelőtt ezt felújították és országútizásra kiválóan alkalmas. Hétvégenként kamionok sincsenek a stop miatt, úgyhogy rászoktunk erre a szakaszra. Először kimentünk a Keleti főcsatorna hídjáig (40 km), aztán Hortobágyig (70 km) majd egyszer pedig úgy döntöttünk, hogy Tiszafüredet (140) is meg kellene nézni.
Az út minősége jó, viszont mivel kevesebb erdő van az út mellett - Létavértes felé azért majdnem végig erdő van - szélben keményebb dolog itt tekerni. Az első komolyabb emelkedő a Keleti hídja, de persze ezeket nem kilóméteres Tour de France emelkedőknek kell felfogni, hanem csak 100-200 m hosszan emelkednek, de mint már említettem az Alföldön minden ilyet meg kell becsülni. Ezután megkezdődik a Hortobágyi puszta. Ami fa eddig volt az út mellett az eltűnik, csak a szikesek és az arra jellemző füvek élnek meg itt, valamint rengeteg madár. Az út mellett található egy-két madárles is. Érdemes itt megállni, szép fotókat lehet készíteni, vagy ha van távcsöved kivinni magaddal, megvan a varázsa a tájnak.
Egy-két tanyát és fogadót leszámítva semmi sem utal emberi jelenlétre. Debrecent elhagyva a Látóképi Csárda az egyetlen "komoly" hely egészen Hortobágy településig. Mint mondottam, végig jó az út, ami élvezhetővé teszi a tekerést, a többi már csak rajtunk múlik.
Hortobágyon sajnos nincsenek kutak, azt mondják a vízminőség miatt. Úgyhogy mikor megérkezünk, már van egy bevált kis boltunk nem messze a bevezető táblától. Már ismernek minket, egyébként nagyon rendes család a boltosék. Kis családi ház udvarán, egy házrészből lett kialakítva a bolt. Itt vesszük meg a szükséges folyadékot, csokit. Néha a kirakodó vásároknál lévő büféket látogatjuk meg, itt lehet egy jót fagyizni, meg ilyesmi. Sajna hideg sör csak otthon vár, mert akkor vonatozni kellene hazafele - sokszor nagy a kísértés, mikor 40 fokban megy az ember 1,5 órát, és megérkezik az amúgy hangulatos kis vásárosokhoz (legszivesebben megvennék minden kézműves cuccot), szóval marad a cola.
Aki elmebeteg valóban és továbbmegy Tiszafüredig az mindenképpen írjon végrendeletet előtte. Ennek oka, hogy Hortobágy után csak és kizárólag puszta következik. Aki tehát vállalja a Debrecen - Tiszafüred távolságot, 140 km-ből 100-at pusztában fog tekerni. Nekünk az volt a legszörnyűbb, hogy mikor megérkeztünk már amúgyis hullaként Tiszafüredre, tudatosult bennünk, hogy vissza is kell menni, rááadásul a nyár legmelegebb napja volt, és vissza pont délben kellett indulni. A tudat, hogy sehol egy település, egy kis árnyékot adó fa, sehol semmi, az nagyon leveri az embert. Kajáltunk egy jót, lenéztünk a Tisza-tóhoz, de mivel ez az árvizek idején volt ott sem lehetett fürdeni. A parti öltöző kabinok teteje látszott csak ki a vízből.
Szóval most már ketten rójuk az utakat, edzettségi állapotunk közel azonos, így könnyebb együtt tekerni.
